48. rész

Helló! :)

Itt is van a következő, és tudom, hogy megint kinyírtok a vége miatt, de nem bírtam ki, hogy ne így legyen vége, szóval ismét bocsánat érte :D

Egyébként a díjakhoz tettem ki pár újat, azt hiszem, egyet az After (Larry Stylinson) kapott, egyet pedig ez a blog. Ó, és köszönöm a pipákat, kommenteket, nagyon örültem nekik, úgyhogy várom őket most is ♥

Kellemes olvasást! :)xx

48. rész

Harry
- Hova-hova ilyen későn, srácok? – érkezett a hátunk mögül egy hang, amitől néhány pillanatra megállt a szívem is. Most buktunk le, kész, végünk van, ennyi volt, elkaptak. A szívem a torkomban dobogott, ahogy azon gondolkoztam, most mit kellene csinálni, úgy tenni, mintha nem hallottunk volna semmit, vagy megfordulni és tök lazán kitalálni valamit. Nos, ezt Louis eldöntötte helyettem:
- Semmi közöd hozzá – mondta szerelmem megfordulva, egy vigyorral az arcán. Látszik, mennyire szeretjük Mike-ot, aki erre a reakcióra a homlokát ráncolta. – Egyébként Nialléknek viszünk pár cuccot, mert valaki véletlenül leöntötte őket valami ragacsos lével, és már nem akartak annyit járkálni, szóval mi visszük nekik a váltásruhát – magyarázta rögtönzött hazugságunkat, amin nekem biztosan leesett volna az állam, hogy hogy tudott ilyet kitalálni, de ez elég feltűnő lett volna, úgyhogy csak némán bólogattam.
Ekkor néhány másodperces csend állt be, ami nekem óráknak tűnt. Idegesen álltam Lou mellett – bár próbáltam nem kimutatni, mi zajlott bennem –, miközben Mike válaszára vártunk. Szinte már imádkoztam, hogy higgye el.
- Rendben, de igyekezzetek. Tudjátok, hogy holnap este koncert – emlékeztetett minket végül vonakodva, bár ezt nagyon is jól tudtuk, hiszen erről mi hiányozni fogunk. Rossz érzés volt cserbenhagyni a srácokat, de szükségünk van egy kis szünetre, mindkettőnket kicsináltak az elmúlt hónapok a titkolózással.
- Jó, jó, tudjuk – hadarta Louis legyintve egyet. Mike visszafordult, hogy ismét a szobájában lehessen, míg mi végre sikeresen beléphettünk a liftbe.
- Te jó ég! Azt hittem, lebukunk, ez kinyírta az idegrendszerem – sóhajtottam megkönnyebbülten, mikor már biztos voltam benne, hogy senki nem láthat vagy hallhat minket.
- Tudom, ezért beszéltem én – húzott magához Lou mosolyogva, és egy csókot nyomott a nyakamra, mire lehajoltam hozzá, hogy a szám is kaphasson egyet.
Ezek után már tényleg minden simán ment, fogtunk egy taxit, ami kivitt minket a reptérre, ahol megkezdődhetett a várakozás, hiszen még egy óránk volt a mi gépünk indulásáig.
- Mehettünk volna a magángépünkkel – sóhajtotta Louis fejét a vállamra hajtva, majd elnyomott egy ásítást. Ilyenkor hihetetlenül aranyos volt, bár ő mikor nem?
- Igen, de arról biztosan kapott volna értesítést Mike, biztonsági okok miatt.
- Ja, igen, el is felejtettem. Amúgy sajnálom a többieket, hogy nélkülözniük kell minket egy ideig. Nem szívesen csinálom ezt velük – merengett el maga előtt álmosan szerelmem, ami engem is elgondolkoztatott.
- Tudom, én sem, de most az egyszer önzőnek kell lennünk, vagy nekünk lesz rosszabb. Utálom ezt tenni velük, de muszáj, kikészülünk, ha ezt így tovább folytatjuk – érveltem magunk mellett, akkor is, ha a szívem szakadt meg e miatt az egész helyzet miatt.
- Ja, amúgy szerintem ki kéne kapcsolnunk a telefonunkat, mert tuti, hogy keresni fognak minket később – jutott hirtelen Lou eszébe, amivel teljesen egyetértettem, még jó, hogy nem felejtette el.
- Kikapcsolod az enyémet is, amíg kimegyek a mosdóba? – kérdeztem, miközben felálltam, és kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaimat.
- Persze – mosolygott rám Louis, mire vigyorogva küldtem neki egy puszit, aztán a mosdó felé vettem az irányt. – Aztán siess! Vagy ha kellenék valamihez, csak szólj! – kiáltott utánam önelégülten vigyorogva. Kapott tőlem egy kacsintást válaszul, és máris eltűntem a férfimosdó ajtaja mögött.
Miután végeztem, kézmosás közben a tükörben tanulmányoztam magam. Tényleg megcsináljuk ezt az egész szökéses dolgot? Komolyan van ehhez elég erőnk és bátorságunk? És talán, ami a legfontosabb, képesek vagyunk cserbenhagyni a legjobb barátainkat, szinte már a testvéreinket, csak azért, hogy nekünk jó legyen? Itt vagyunk egy lépésnyire attól, hogy megvalósítsunk azt, amit elterveztünk, és én megfutamodok? Totálisan elbizonytalanodva álltam a tükör előtt, egyáltalán nem tudtam már, mi lenne a helyes megoldás…

Louis
Harry már legalább tíz perce a mosdóban lehetett, éppen azon gondolkoztam, hogy beszorult vagy történt valami, amikor végül ismét megjelent szemeim előtt. Ám nagyon úgy tűnt, hogy agyal valamin, valami rossz, nehéz és bonyolult dolgon, aggasztó volt arckifejezése.
- Már azt hittem, utánad kell, hogy menjek – kezdtem vicceskedve, de mikor semmi reakciót nem váltott ki szerelmemből, elkezdtem nyugtalankodni. – Harry, történt valami?
- Nem… semmi – válaszolt néhány másodperces késéssel, de tudtam, hogy fejben nagyon nincs itt velem, látszott rajta.
- Biztos? Csak mert egyáltalán nem úgy tűnik – fürkésztem továbbra is arcát, de lehajtotta a fejét, a földet nézte, majd leült korábbi helyére.
- Igen, csak… – kezdte el, ám a telefonom csörgése félbeszakította.
- Bocs, elfelejtettem kikapcsolni, de… – akadtam el én is magyarázás közben, mikor a képernyőre pillantottam. – Eleanor az.
- Vedd fel – mondta Harry, az ujjaim pedig engedelmeskedtek szavainak.
- Sietek vissza – suttogtam szerelmemnek, miközben kicsit arrébb vonultam, hogy beszélhessek Eleanorral. – Szia, El, történt valami? – érdeklődtem már volt barátnőmtől, hiszen nem tudom, miért telefonált, ráadásul ilyenkor. Ő nem szokott éjszaka hívni.
- Helló, Lou! Nem, csak sokat gondolkoztam az utóbbi időben, és arra gondoltam, felhívlak, lenne mit megbeszélnünk szerintem – felelte, én pedig azt kívántam, bárcsak ne most jött volna ezzel elő. Egyrészt nincs kedvem vele beszélni erről az egész helyzetről, másrészt meg nemsokára indul a gépünk, nem éppen a legalkalmasabb időpontot választotta a csevegésre. – Van egy kis időd?
- Miért pont most hívtál? Nemsokára éjfél – tértem ki a válaszadás elől. Tényleg nem most akartam vele erről beszélni, sőt, egyáltalán nem is akartam már erről, de mivel úgy néz ki, hogy muszáj leszek, akkor legalább ne most kelljen.
- Tudom, hogy kicsit késő van, de örülnék neki, ha beszélhetnénk, és nem akartam reggelig várni, úgyis elfoglaltak lennétek.
- Rendben. De az időzítés akkor sem valami jó, éppen… éppen… lefekvéshez készülünk – rukkoltam elő a világ legrosszabb hazugságával. Mikor Mike leszólított minket, jót találtam ki, most viszont nem. Úgy látszik, egy nap csak egyszer tudok jól rögtönözni.
- Harryvel, gondolom – vetette közbe El, és annyira meglepődtem, hogy ki sem tudtam venni a hangjából, mit gondol.
- Nos… igen – majdhogynem nyögtem a választ, de legalább sikerült kipréselnem magamból a nagy meglepődésemben.
- Oké, akkor bocsánat, hogy megzavartalak titeket, de úgy éreztem, nem tudok várni és azonnal beszélnem kell veled.
- Megértem, de jobban örülnék neki, ha ezt holnapra halasztanánk, most tényleg nem jó – járkáltam idegesen fel-alá, miközben az órára pillantottam másodpercenként. Bárcsak kikapcsoltam volna előbb ezt a rohadt telefont!
- Biztos? Tudom, hogy nem igazán akarsz már velem kommunikálni, de kérlek.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok veled beszélni, csak most nem alkalmas, kérlek, hidd el, és sajnálom – nagyon el akartam köszönni, mert mikor Harryre pillantottam, majdnem megállt a szívem. Arcát kezeibe temette, ahogy a térdein könyökölt, és hol ebben a pozícióban volt, hol a hajába túrt olyan arckifejezéssel, ami igazán aggodalomra adott okot.
- Rendben, akkor majd szólj, ha alkalmas – törődött bele El, és le is tette.
- Harry, mi a baj, most már mondd el! – térdeltem le elé azonnal aggódva, amint elraktam mobilomat a zsebembe, és visszasiettem hozzá.
- Nem repülhetünk el – mondta ki, a szívem pedig ekkor állt meg.