49. rész

Helló! :)

Hoztam is a következőt, amiben kiderül, miért nem repülhetnek el Harry szerint, illetve, hogy mi lesz ezután. És tudom, tudom, hogy megint szörnyű a vége, de én úgyse szoktam sok függővéget hagyni, most kiélem magam :D

Az új olvasóknak nagyon örülök, a visszajelzéseket pedig köszönöm szépen! Ne feledkezzetek meg róluk most sem ♥

És mivel mostanában nincs sok mondanivalóm, kellemes olvasást! :)xx

49. rész

Harry
- Mi az, hogy nem repülhetünk el? – hitetlenkedett Louis teljesen jogosan. – Akkor majd megyünk autóval vagy valami.
- Nem, nem szökhetünk el – motyogtam halkan, fejemet lehajtva. Amikor bementem a mosdóba, még biztos voltam benne, hogy elmegyünk innen néhány napra, azonban bent elbizonytalanodtam, mire kiértem pedig meggondoltam magam. – Nem azért, mert nem akarok veled elutazni vagy, mert nem akarok veled kettesben lenni, ó, dehogyis. Arról van szó, hogy hatalmas önzőség lenne ez tőlünk, és ezt nem tehetjük meg. Te is emlékszel az alapszabályunkra: a banda az első – magyarázkodtam azonnal, mivel nem akartam, hogy esetleg Louis mást gondoljon, mint ami az igazság. Közben megszólalt a hangosbemondó, hogy megkezdhetjük a beszállást.
- Igen, tisztában vagyok az alapszabályunkkal, de eddig ez nem volt probléma. Ahogyan az sem, hogy ezzel a szökéssel mennyire vagyunk önzőek – értetlenkedett szerelmem teljesen jogosan, nem is haragudtam érte.
- Tudom, tudom, és nagyon sajnálom. Képtelen vagyok megtenni ezt a többiekkel – öleltem át Louis derekát lekonyuló szájjal. – Mármint Liammel, Zaynnel és Niallel, más nem érdekel.
- Igen, értelek – bólintott rá, miközben ő is átölelt.
- Haragszol rám, Lou? – kérdeztem suttogva, és rettegve a választól. Én találtam ki az egész „szökjünk el!” dolgot, erre még én vagyok az, aki visszakozik.
- Dehogy, rád sosem tudtam haragudni – nyomott egy puszit az arcomra, amitől egyből megkönnyebbültem.
- Tényleg sajnálom, nagyon, én sem így terveztem az elején. Azt hittem, simán menni fog, de jobban szeretem a srácokat és a rajongókat annál, minthogy egy szó nélkül lelépjünk napokra, cserbenhagyva ezzel őket – folytattam magyarázkodásom. Tudtam, hogy Louis nem haragszik, ám az én lelkemnek így sokkal könnyebb.
- Jól van, Hazz, megértem. És nehogy azt hidd, hogy ezzel egyedül vagy, mert azért nekem sem ment volna olyan könnyen ez az egész szökéses cucc – vallotta be ő is. – Lehet, hogy így lesz a legjobb.
- Igen, lehet.
- És most mi lesz? Úgy teszünk mindenki előtt, mintha mi se történt volna? – érdeklődött Lou, ahogy elengedett egy ölelés után.
- A srácoknak elmondhatjuk, másnak nem kell tudnia szerintem – gondolkoztam, majd felvettük a táskáinkat.
- Oké, én is így gondoltam.
Ezután ismét fogtunk egy taxit, ami visszavitt minket a szállodánkba. Közben a gondolataim száguldoztak, még az sem tudott teljesen lenyugtatni, hogy Lou a hátsó ülésen fogta a kezemet. Persze a csomagjaink takarásában. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy majdnem elszöktünk. Őrült ötlet volt, főleg ha figyelembe vesszük, mennyien szeretnek minket, így nem igazán van mód a rejtőzködésre. És hiába akartam mindennél jobban, mégsem tudtam megtenni, pedig már csak egy lépés választott el tőle. Visszakoztam. Úgy látszik, jobban szeretem a srácokat, mint a saját boldogságomat. Jó, nem lettem volna totálisan boldog, mivel szomorú dolog, hogy csak szökéssel tudtuk volna elérni, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk, és hogy kettesben lehessünk Louis-val. Azonban kiélveztük volna azt a kis időt. Viszont ebből hatalmas botrány lett volna, talán jobb is, hogy még idejében – akkor is, ha az utolsó pillanatban fújtuk le – gondoltam meg magam.
- Minden rendben? – érdeklődött Lou aggódva, mire feleszméltem bambulásomból. Lágyan megszorította a kezemet, amin halványan elmosolyodtam.
- Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelően
- Nem lesz semmi baj – mosolygott rám, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy higgyek neki. Muszáj, hogy igaza legyen Louis-nak. Muszáj.

Louis
Egész úton Harryt figyeltem, aki láthatóan nem volt velem fejben a taxiban. Nem is szóltam érte semmit, hiszen volt min törnie a fejét. Egyáltalán nem hibáztattam azért, mert végül meggondolta magát, csak meglepődtem, hogy ilyen hirtelen változott meg a véleménye. Nem számítottam erre, főleg azok után, hogy ő találta ki. De azt hiszem, még örülök is neki, hogy végül nem szöktünk el. Bár jól éreztük volna magunkat kettesben, ehhez kétség sem fér, a szívem szakadt volna meg azért, mert cserbenhagytunk mindenkit, különösen a srácokat és a rajongókat. Ők a legfontosabbak, hiszen a fiúkkal csak akkor vagyunk igazán jók, ha mind az öten együtt vagyunk, a rajongók pedig azért számítanak, mert nélkülük nem lennénk most ott, ahol vagyunk, nélkülük sehol sem lennénk. Szerintem, ha tényleg úgy akarta volna a sors, hogy elszökjünk, akkor nem lettek volna kétségeink, nem gondolta volna meg magát Harry. De mivel igen, így jobb lesz, ha nem megyünk sehova.
- Vicces, hogy nemrég még azt hittem, soha nem látom újra ezt a szobát – jegyezte meg keserédes hangon Harry, ahogy becsuktam mögöttünk az ajtót.
- Hidd el, én is így voltam vele. De ne gondolj erre. Legalább megúsztunk egy botrányt – próbáltam felvidítani őt, és a helyzet pozitív oldalát nézni.
- Igaz, egyel kevesebb – nevetett végre fel Hazz. Úgy éreztem, mintha ezer éve nem hallottam volna ezt a csodás hangot. – Paul is tudhat erről az egészről, nem? – tért vissza kedvtelen hangjához.
- Szerintem igen. De ezzel foglalkozzunk holnap, most feküdjünk le aludni, mivel majdnem egész éjszaka fent voltunk – nyomtam el egy ásítást. Gyorsan megszabadultunk a ruháinktól, és egy-egy bokszerben bújtunk be a takaró alá.
- Jó éjt, Lou.
- Neked is, Hazz – suttogtam, miközben átölelt hátulról szerelmem, majd végre lehunytam a szemem.

A reggel túl korán jött el, és nagy szenvedések árán tudtunk csak kikelni Harryvel az ágyból. Sokkal szívesebben maradtunk volna ott mindketten, hiszen pontosan tudtuk, mi vár ránk. Be kell vallanunk, hogy mit tettünk. Illetve, hogy mit nem tettünk meg. Bár szerintem a fiúk nem fognak minket annyira lecseszni, azért mégsem álltam neki valami nagy lelkesedéssel, ahogyan Harry sem.
- Srácok, el kell mondanunk valamit – kezdtem el én, miután megreggeliztünk, és betereltünk mindenkit a szobánkba.
- Ha valami részlet a szexuális életetekből, akkor nem vagyunk rá kíváncsiak – nevetett fel Niall, rögtön utána a többiek is, és még mi is Harryvel.
- Nem, nem, azt nem osztanánk meg veletek, ha nem gond – mosolygott Harry. – Most egészen másról van szó – váltott vissza a komolyabb hangjára.
- Rémisztő, hogy mennyire komolyak vagytok. Ugye nem öltetek meg senkit? – vetette közbe Liam, amin megint felröhögtünk.
- Nem, nyugi, de most már maradjatok csendben, képtelenség nektek bármit is elmondani komolyan – szóltam rájuk, majd nagy levegőt véve folytattam: – Tegnap kitaláltuk még a buszban, hogy… ha megérkezünk a hotelbe, este elszökünk ketten Harryvel – böktem ki nagy nehezen.
- Mi van? – esett le mindhárom srácnak az álla egyszerre.
- Csak azért akartuk ezt, mert úgy éreztük, egy kis szünetre van szükségünk, kettesben. Sok volt ez a folyamatos titkolózás, hogy nem csinálhatunk azt, amit akarunk… Értitek? – magyarázta kétségbeesve Harry. – De mielőtt még felszálltunk a gépre, úgy döntöttünk, hogy mégsem megyünk sehova. Képtelenek voltunk megtenni ezt veletek és a rajongókkal.
- Nos, örülök, hogy legalább a csapattársaitok és a rajongók érdekelnek titeket, ha már senki más nem – sétált be a szobánkba Mike, mögötte pedig Paul.