55. rész

Sziasztok! :)

Megint csak azért hozom ma a részt, mert ismételten az előbb fejeztem be :'D Megpróbálok leszokni erről, tényleg, ez már engem is kezd idegesíteni. De remélem, tetszeni fog nektek, ahhoz képest, hogy a nagy részét tegnap és ma írtam, szerintem egész jó lett.

Nagyon köszönöm a kommenteket és a pipákat, kíváncsian várom a véleményeket most is! Az újabb olvasókat pedig üdvözlöm köreinkben ♥

És szerintem mást nem is akartam mondani, most kivételesen csak ennyi. Kitartást a sulihoz, és kellemes olvasást! :)xx

55. rész

Harry
Levegő után kapkodva léptünk ki a forró zuhanykabinból, bár a fürdőszoba sem volt sokkal hűvösebb. Azt hiszem, kicsit felforrósítottuk a levegőt. Miután megtöröltük magunkat, egy szál törülközőben mentünk át a hálószobába, ahol Lou hirtelen leültetett az ágyra.
- Csak ülj és élvezd – csupán ennyit mondott, pár másodperccel később pedig meg is értettem, miért. Ugyanis lenyomott nekem egy sztriptíz show-t. Mondjuk mivel csak egy törülköző volt rajta, így nem kellett sok ruhadarabtól megszabadulnia.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy Louis valaha ilyet fog bemutatni nekem, de imádtam. Hangos ovációval és éljenzéssel kísértem produkcióját, ami egyszerűen hihetetlen volt. Totálisan beindított… megint. És hát ez után nem is volt kérdés, hogy az ágyban kötöttünk ki… Képtelen vagyok Louis-ból eleget kapni, és borzasztóan megnyugtató, hogy ezzel ő is így van.
A nap további részében én próbálkoztam a dalszövegírással, míg Lou FIFA-zott mellettem a nappali kanapéján. Nos, nem mondom, hogy könnyű feladat volt dalt írni, miközben szerelmem mellettem ordítozott, hogy miért rúgja a kapu mellé a játékos a labdát, és külön élmény volt, amikor örömében felpattant a kanapéról, mert megnyerte zsinórban a negyedik meccsét is. Ezzel csak egy leheletnyit hozta rám a szívbajt, de nem probléma.
- Na, jó, végeztem, kifáradtam – sóhajtottam hátradőlve a kanapén. Louis-tól csak egy oldalpillantást kaptam, aztán a játékra koncentrált ismét.
- Köcsög! Hát mi volt ez?! – háborodott fel, látszólag teljesen figyelmen kívül hagyva előbbi megszólalásomat, abbahagyva a játékot, ami végül döntetlen lett. – Micsoda? Ja, egyébként én is – dőlt hátra ő is mellém. Akkor ezek szerint mégiscsak hallott valamit.
- És te ugyan miben fáradtál ki? Mert, hogy én egész délutántól gondolkoztam és agyaltam, az érthető. De te? – emeltem fel a szemöldökömet mosolyogva, kíváncsian várva Lou válaszára.
- Csak mondom, hogy én végig koncentráltam, irányítottam a csapatot és izgultam. Szerinted ebbe nem lehet kifáradni? – ripakodott rám, ám ajkain láttam a meg-megjelenő mosolyt, amit igyekezett elrejteni.
- Hát biztos nem annyira, mint abban, amit én csináltam – jelentettem ki.
- Hah, hogyne! Jobb, ha menekülsz, mert ha elkaplak, nagyon meg foglak büntetni – „fenyegetett meg”, a játékos él pedig érezhető volt a hangjában. Nevetve kezdtem el az emelet felé szaladni, hiszen tudtam, hogy az a büntetés nem túlzottan fog fájni nekem, maximum az élvezettől fogok szenvedni. – Megvagy! – kiáltotta Louis, majd annyit éreztem, hogy ráugrik a hátamra. Éppen csakhogy meg tudtam tartani az egyensúlyomat, de szerencsére nem estünk el.
- Azért szólhattál volna, hogy rám ugrasz – panaszkodtam röhögve, miközben bevittem őt a szobánkba.
- Úgy nem lett volna olyan élvezetes – kontrázott, aztán belecsókolt a nyakamba. Kirázott a hideg, de ellenálltam a kísértésnek… még. Az ágy elé álltam háttal, jelezve Louis-nak, hogy szálljon le, de ő meg sem moccant.
- Na. Mi lesz már?
- Én itt maradok, rajtad – jelentette ki, hangjából kihallottam, hogy csak viccel, de azt is, hogy komolyan gondolja. – Rajtad akarok maradni, hogy soha többé ne válhassunk el – magyarázta, miközben szinte a vállamba fúrta a fejét.
- Szeretlek – mondtam a vállam felett átnézve rá.
- Én is szeretlek.

Louis
Az este további része csodálatosan telt, régen voltunk már több napig kettesben anélkül, hogy bárki is megzavart volna minket. Persze a többi sráccal folyamatosan kommunikáltunk telefonon, kisebb-nagyobb szünetekkel.
Másnap reggel viszont el kellett köszönnünk egymástól egy kis időre, mivel a hosszabb szünetünket kihasználva hazautazunk a családunkhoz. Örülök is ennek, mert ezer éve nem voltam otthon, és mindenki nagyon hiányzik, de nem is, mert ez azt jelenti, hogy távol kell lennem Harrytől. Megint.
- Bepakoltál mindent? – nézett be szerelmem a szobánkba, miközben egy kisebb táskába raktam be pár ruhadarabot.
- Még nem, de mindjárt végzek, ha beleférnek a ruhák.
- Talán, ha nem csak beledobálnád a cuccaidat, akkor egyszerűbb lenne – mosolyodott el Harry, aztán kiszedte az eddig berakott ruháimat, és elkezdte összehajtogatni őket. – Így mindjárt jobb lesz.
- Imádom, mikor előjön a csajos éned – ugrattam őt nevetve, mire egy grimaszt vágott felém, amin csak még jobban röhögtem. Annyira édes volt, hogy meg akartam zabálni őt.
- Fogd be! Remélem, tudod, hogy én is meg tudlak téged büntetni – húzódott egy elégedett vigyor a szájára.
- Ó, hát hogyne tudnám – ültem le mellé az ágyra, majd rácuppantam a nyakán egy pontra, amit kinéztem magamnak. – Na, így már nyugodtan elengedhetlek magam mellől. Biztosan tudni fogják, hogy a foglalt vagy, úgyhogy senki sem fog elvenni tőlem.
- Csak a családommal leszek, senki sem fog elvenni tőled. Egyébként se kell nekem senki rajtad kívül – közölte velem nyugodtan. – De azért köszi a jelet, ezt tuti mindenki látni fogja – nevette el magát, miközben a szekrény belső ajtaján lévő tükörben méregette a művemet.
- Az a jó – nyugtáztam elégedetten. Harry szavai nagyon jól estek, pontosan ezekre volt szükségem. Tudom, hogy sosem hagyna el vagy csalna meg, de néha rám jön a paranoia, amivel nem tudok mit kezdeni. Ilyenkor viszont jön Harry, és máris minden probléma meg van oldva. – Na, kajáljunk!
A reggeli hasonlóan jó hangulatban telt el, és még az azt követő pakolás is, mivel nem végeztünk teljesen az állandó hülyéskedés miatt.
- Hála az égnek, hogy nemsokára jövünk vissza Liam szülinapi bulijára – sóhajtottam, ahogy becipzáraztam a táskámat.
- Igen, én is örülök neki, ezer éve nem buliztunk együtt. És ne felejts el neki venni valamit! – tette hozzá hangját egy picit felemelve. Ja, igen.
- Jó, majd kikérdezem otthon a lányokat, hogy szerintük mi lenne a jó ajándék – biztos vagyok benne, hogy a húgaimnak és anyának lesznek ötleteik.
- Helyes, akkor legalább biztos, hogy nem valami hülyeséget veszel – nevette el magát Harry, mire csak grimaszoltam egyet, de aztán nem bírtam ki, és hozzáléptem, hogy megcsókoljam.
Ezek után sajnos el kellett köszönnünk egymástól, még ha csak pár napra is. Az ajtó bezárása után szinte rohantunk az autóinkhoz, nehogy véletlenül meglásson minket valaki együtt. Utáltam, hogy ezt kell csinálnunk, de Mike kinyírna minket, ha ez mégis megtörténne. Mondjuk, akik eddig is hitték és tudták, hogy Larry létezik, azoknak tökmindegy, de hát ez van. Az út alatt végig zenét hallgattam, nem bírtam volna ki a gondolataimmal a fejemben, és a rádiót csak akkor kapcsoltam ki, amikor leparkoltam a házunknál Doncasterben.
- Ó, édesem, ezer éve nem voltál itthon! – szaladt ki anya a kapun egy hatalmas mosollyal az arcán, amint meglátott engem. – Harry nem jött?
- Nem, miért? – kérdeztem vissza homlokráncolva, miközben kivettem a táskámat és bezártam az autómat.
- Tudod, hogy mindig örülünk, ha jön ő is, de most jobb, hogy nem. Ugyanis itt van Eleanor – mondta ki, mire majdnem leesett az állam. – Ma reggel érkezett, azt mondta, Mike küldte ide, szóval ne legyél rá mérges – magyarázta, ahogy befelé mentünk, aztán becsuktam mögöttünk az ajtót.
- Nem leszek, tudom, hogy El nem tett volna ilyet, csakis Mike.