5. rész

Sziasztok! :)

Ahogy ígértem, itt is a következő. Köszönöm szépen a pipákat, komit, várom a visszajelzéseket továbbra is <3 Ha nem annyira értitek, mi van két főszereplőnk között ebben a részben, semmi gond, ők sem tudják. De ígérem, szépen lassan minden kiderül ;)

És a végére hagytam a lényeget. Nagyon boldog 3. szülinapot a One Directionnek! ♥ Hihetetlen :')

Ó, és egy kérdés: kinek hogy tetszett a Best Song Ever? Szerintem ez tényleg a best song ever :D

Nem is beszélek/írok többet, kellemes olvasást! :)xx

5. rész 

Harry

Egyáltalán nem értettem és nem tudtam hova rakni Louis viselkedését. Azóta próbálok rájönni, mi baja lett, hogy még dél körül a rádiózás után felkapta a vizet. Mert oké, régen is hülyéskedtünk Larryvel, de akkor nem húzta fel magát, hanem általában még jobban rájátszott, most meg… Teljesen érthetetlen, hogy mi zajlik le benne. Én viszont tudni szeretném.

- Louis, mi a baj? – kérdeztem olyan lágy hanggal, amilyennel csak tudtam. Utána mentem a szobájába, az ajtóban álltam meg, és onnan néztem, ahogy áll a terasza küszöbén. Még hátulról is láttam, hogy nagyon gondolkozik valamin.

- Nem tudom, Harry, nem tudom – sóhajtotta fáradtan, elgyötört arccal, ahogy megfordult. Elképzelni sem tudtam, pontosan mi a gond, de ha Lou ezt mondja és ilyen komolyan, akkor biztos nem kicsit lehet.

- Tudok segíteni valamiben? – lépkedtem közelebb hozzá. Úgy éreztem, nem maradhatok tovább olyan messze tőle, ott kell lennem szorosan mellette.

- Nem tudom – sóhajtotta tanácstalanul. Fogalmam sem volt, hogy erre kellene-e mondanom valamit, így nem tettem. Ha kellett volna, se tudtam volna megszólalni. Túl sok dolog volt, amit nem tudtunk.

Percekig csak álltunk ott egymás előtt, egyikünk sem szólt egy szót sem. De talán nem is kellett. Ha nem tudunk valamit, jobb nem szólni. Hát, mi ezt tettük.

- Örülök, hogy itt vagy – hallottam meg hirtelen Louis suttogó hangját. Melegség öntötte el a szívemet szavai hallatán, és reflexből nyújtottam a karomat, hogy átöleljem. Kis hezitálás után elfogadta, szorosan bújt hozzám. Én is, hogy végre közelebb érezlek hozzám – gondoltam magamban. Nem lett volna erőm kimondani, bár lehet, ezt kellett volna, de nem ment. Féltem, hogy elhúzódik, hogy ismét kilométerekre lesz tőlem. És nem testileg, hanem érzelmileg, lelkileg. Az elmúlt pár napban végre ismét közelebb éreztem magamhoz, és olyan volt, mint már egy jó ideje: közel, de mégis távol. Azóta pedig ez váltakozik. Hol ismét minden rendben van velük, hol semmi sem.

Louis

Megnyugvással töltött el, hogy Harry velem van, ugyanakkor össze is zavart. Egyáltalán nem értem saját magamban ezt a kettősséget, és én lennék a világon a legboldogabb, ha végre rájönnék, mi is a bajom. A szívem szakad meg, hogy Harry segíteni akar, de nem tudom neki elmondani, hogy mi a probléma, így nem tud semmit sem tenni, ami miatt ő sem érzi jól magát. Mindez miattam. Mert képtelen vagyok tisztázni magamban a dolgokat.

- Bocs a délelőttért. Nem kellett volna úgy felkapnom a vizet – szólaltam meg a csendes szobában. El akartam tereli a témát, és amúgy is bocsánatot szerettem volna kérni Harrytől, csak éppen mire odajutottam volna, jött ez a hülye kettős érzés, és teljesen elvonta a figyelmem.

- Semmi baj – suttogta a nyakamba, ahogy továbbra is csak ott álltunk a szoba közepén, öleltük egymást, és egyikünknek sem jutott eszébe, hogy el kellene távolodnia a másiktól. A mai délelőtt óta először éreztem nyugodtan magam, azt, hogy felesleges agyalnom.

- Milyen volt otthon? – érdeklődött Harry lágy hangon, majd lazított karjain, míg végül el nem engedett. Nem bántam volna, ha az előző pozíciónkban maradunk, de mivel nem éreztem egy hatalmas szakadékot köztünk, így nem volt ellenvetésem, és eldőltem az ágyamon.

- Nagyon jó – sóhajtottam egy nagyot, majd egy kicsit bővebben is belekezdtem. – Régen láttam már a húgaimat, anyát, apát. Hiányoztak.

- És tényleg nem volt semmi különösebb oka, amiért elmentél anélkül, hogy szóltál volna nekünk? – kérdezte talán kissé félve, hogy megsért ezzel. De nem, egyáltalán nem haragudtam rá. Miért is tettem volna? Harryt csak érdekli, hogy minden rendben van-e velem, mert nem érti a kialakult helyzetet. Ő sem.

- Hirtelen jött ötlet volt, és tudtam, hogy úgyis visszajövök még ma – válaszoltam inkább kérdésének második felére. Nem akartam belemenni olyanba, amit nem tudok megfelelően kezelni, vagyis az első részbe.

- Ez nem válasz a kérdésemre – közölte érzelemmentes hanggal.

- Csak gondolkoztam, de nem lényeges – hadartam olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. Nem akartam, hogy belekérdezzen abba is, min gondolkoztam, mert azt nem tudnám neki elmagyarázni. Igen, azon agyaltam, hogy miért nincs már meg köztünk az a kapcsolat, ami régen volt. Hiányoznak az önfeledt nevetéseink, a közös csínyeink, amiket a többiek ellen eszeltünk ki, az, hogy csak legyünk egymás mellett. Hiányzik minden, amit régen csináltunk. Valami tagadhatatlanul megváltozott köztünk, és csak az a kérdés, hogy ez jó vagy sem. Nagyon remélem, hogy az első. Nem akarom Harryt elveszíteni.

Harry

Szerettem volna pontosan megtudni, miért ment haza Louis, de láttam, éreztem rajta, hogy ő viszont nem akarja megosztani velem, csak annyit, amennyit muszáj, és ez nem igazán tetszett nekem. Nem akarom, hogy titkaink legyenek egymás előtt. Régen sem volt, most se legyen.

- Biztos nem fontos? – kérdeztem rá még egyszer, fent hagyva a lehetőséget, hogy elmondhassa, ha szeretné, de csak rábólintott. Hát jó. Csakhogy én ezt nem hagyom annyiban. – Louis, ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – kérdeztem utolsó esélyként. Ha erre sem válaszol semmit, akkor nem fogom tovább erőltetni. Legalábbis egy ideig biztos.

- Tudom, de nincs semmi, ami fontos lenne – jelentette ki, és bár próbálta sugározni mind a hangjából, mint a tekintetéből, hogy tényleg így van, nem mondhatnám, hogy sikerült. – Egyébként ez fordítva is igaz – változtatta meg beszélgetésünk irányát egy pillanat alatt.

- Igen, én is tudom – erősítettem meg már sokkal bátortalanabbul. Hirtelen eltűnt belőlem az előbbi erő, ahogy szerettem volna megérteni őt. Percekig voltunk némaságban, a félhomályban, és mintha azt várta volna Louis, hogy én is mondjak vagy valljak be valamit, de nem tettem. Bár lett volna mit, de inkább maradtam csendben, és elgyűrtem magamban a kételyeimet azt illetően, hogy mi is van velünk tulajdonképpen.

- Oké. Akkor jobb, ha megyek aludni – állt fel Louis, miután én nem szóltam egy szót sem. Csak figyeltem, ahogy felállt, majd megtorpant az ajtóban. Kérdő és csodálkozó arccal néztem a félhomályban álló alakjára. – Ez az én szobám – suttogta zavartan, magán és kínjában mosolyogva.

- Ó, persze, tényleg – kaptam észbe, hogy akkor nekem kell elmennem. Jól van, Harry, ma sem vagy képben. Gyorsan felpattantam Lou ágyáról, majd megálltam mellette, szinte már az ajtóban csak még egy szóra. – Szeretném, ha tudnád, hogy nekem tényleg bármit elmondhatsz – ismételtem meg néhány perccel ezelőtti mondatomat, de már egyáltalán nem olyan célból, mint akkor.

- Tudom – adta ő is ugyanazt a választ, de mégis mintha más lett volna. Nem elhitetni akarta velem, hanem valóban így van, ezt éreztem hangjából és ezt láttam az arcán, szemeiben is.

Mivel már egyikünknek sem volt semmi más, amit elmondhattunk volna, egy nagy sóhajjal mentem át a saját szobámba. Szinte öntudatlanul szedtem le magamról a ruhámat, és bújtam bele az ágyamba. Természetesen az álom jó messziről elkerült, így esélyem sem volt arra, hogy ne hajnalban aludjak el. Annyira szeretném megérteni, hogy mi zajlik le Louis-ban. De ő sem tudja, így viszont elég nehéz dolgunk lesz. Majd én segítek neki! A legjobb barátok vagyunk, persze hogy segítek! Bár vannak a mai napig olyan pillanatok, percek, napok, amikor ez nem így van, de mostanában mintha kezdenénk túllépni ezen. Nagyon remélem, hogy igazam van, és nem képzelem be magamnak, mert fogalmam sincs, mi lenne akkor. Nem akarom elveszíteni Louis-t.