2. rész

Helló! :)

Ahogy ígértem, hoztam is a következőt. Bár kint lett volna már előbb, ha nem szenvedtem volna a nettel, de mindegy. A lényeg, hogy itt van.

Rögtön szeretném azzal kezdeni, hogy megköszönöm a pipákat, komikat, amiket kaptam. Egyáltalán nem számítottam ennyire, hatalmas meglepetés volt, mellyel nagy örömet szereztetek nekem, úgyhogy remélem, nem hagyjátok el ezt a jó szokásotokat! :D És nem hagyhatom ki a sorból a bloglovinon kapott követőket sem, köszönöm szépen! <3

Most már azt hiszem, kb. úgy néz ki a blog, ahogy akartam. A fejléc alatt található 'Larry pics' és 'Larry videos' feliratú oldalakra nézzetek be, érdekes, elgondolkoztató képeket láthattok és nagyon édes videókat. Szerintem ne hagyjátok ki! ;)

Ó, igen. Nem tudom, érdemes-e kirakni a feliratkozást, így hogy megszűnik a Google Reader, de ha szerintetek igen, akkor megcsinálom. Írjátok meg a véleményeteket!

Na, kicsit sok lett a mondanivalóm, de nem baj, most már jó olvasást kívánok! :)xx

2. rész

Louis

Értenem kéne, hogy Harry miért mondta azt, hogy nálam alszik? Csak mert egyáltalán nem látom át az elképzelését. Persze, természetesen beleegyeztem, mert örülök neki, csak nem tudom, miért. Miért akar nálam lenni, amikor máskor hetekig elkerülte a házam?

- Csak utánad – nyitottam ki és löktem el az ajtót, magam elé engedve fürtös bandatársam. Kissé zavartan bement, majd követtem én is, és visszazártam az ajtót. – Kérsz valamit? – raktam le a pultra a kulcsaimat, kipakoltam a zsebeimet, és megindultam a konyha felé.

- Valamit inni. Köszi – még mindig zavart volt, tisztán hallottam a hangjából. Miért érzi magát így, amikor régen olyan otthonosan mozgott nálam, mint még én sem? Talán mert megváltozott valami? Igen, valószínű.

- Mi lenne, ha néznénk valami filmet? – tettem fel inkább ezt a kérdést, mint az előbb a fejemben megfogalmazottak egyikét. Nem hinném, hogy jó vége lett volna, inkább maradtam ennél a verziónál.

- Oké, még úgyis korán van – értett egyet, így beraktam a mikróba egy nagy adag popcornt. Ekkor állt be egy rohadt kínos csend. Szuper, megint olyanok vagyunk, mint két idegen… Fogalmazzunk úgy, hogy volt már ennél sokkal szorosabb is a barátságunk, mint jelenleg.

A köztünk lévő, szinte tapintható feszültséget végül a mikró pityegése törte meg, jelezve, hogy kész a pattogatott kukorica. Amíg kerestem egy tálat, Harry megindult a nappali felé, én pedig egy kisebb tálcát is kerítve, követtem őt. Lepakoltam a kis asztalra a poharakat, beraktam magunk közé a tálnyi popcornt, és vártam, hogy Harry kiválasszon egy filmet.

- Ez jó lesz? – érdeklődött, amikor megállapodott az egyik csatornánál.

- Szerintem igen – bólintottam rá.

Harry

Valahol a film közepénél járhattunk, amikor belenyúltam a tálba kukoricáért. Ekkor Lou is ugyanígy tett, és összeértek a kezeink. A lehető leggyorsabban kaptuk el onnan mindketten. Iszonyat kínosan éreztem magam. De nem azért, mert hozzáértem, hanem a reakciótól, ami elindult bennem: a filmre innentől kezdve egyáltalán nem tudtam figyelni, a szívem hevesebben vert, és – ami a legbehatározhatatlanabb szerintem – elpirultam. Én! Utoljára, azt hiszem, két éve fordult ez elő velem. Igen, akkor, amikor még minden jó volt köztünk. Mi változott meg azóta?

- Bocs, nem figyeltem – szabadkozott rögtön. Egyáltalán nem értem, miért.

- Semmi gond – mondtam furán. Most minek kért bocsánatot? Régen ezen csak nevettünk vagy észre sem vettük most meg… ah, utálom, hogy ez van velünk. Még akkor is, ha fogalmam sincs, pontosan mi ez.

A film végén mindketten nagyot nyújtózkodva keltünk fel. A véletlen kézösszeérésünk után még csak a karunk sem volt egymás közelében. Szerintem szándékosan, és ez nem kicsit elszomorító ahhoz képest, hogy miket műveltünk régen. Régen, amikor még minden rendben volt.

- Már elmúlt éjfél bőven. Megyünk aludni? – nézett az óráról rám kérdőn Louis.

- Mehetünk – egyeztem bele, mielőtt egy nagyot ásítottam volna. Lou mosolyogva követte végig a szemével a mozdulatomat.

Bandatársam egyenesen az emeletre trappolt fel, én viszont előtte meglátogattam a mosdót. Miután kijöttem a helységből és léptem volna fel az első lépcsőfokra, elcsúsztam valamin, és bemutattam egy gyönyörű, de fájdalmas hanyatt szállást.

- Harry, mi történt? – hallottam meg Louis aggódó hangját az emelet tetejéről, majd engem a földön fekve meglátott, és azonnal lesietett hozzám.

- Semmi – támaszkodtam meg a könyökömön, és ahogy felemelkedtem egymás mellé került az arcunk. Elég közel.

- Aha, látom. Halljam! Nincs semmi bajod? – fogta meg az államat, és maga felé fordította, hogy megállapítsa, van-e sérülésem.

- Nincs, csak elcsúsztam – vallottam be. Próbáltam nem a szemébe nézni, hanem inkább a földet, mert ez azért egy kicsit ciki. Láttam arcán, hogy jól szórakozott rajtam, de próbálta elrejteni. – Mert egyeseknek szanaszét kell hagynia a… ruháit? – akadtam meg egy pillanatra, majd kérdés sikeredett a korholásból, amikor megtaláltam Louis pólóját, ami a balesetet okozta. Erre léptem rá.

- Khm – láthatóan nem tudott erre mit reagálni. – Nézhettél volna a lábad elé – szedte össze magát a végére, de ez nem igazán lett erős érv.

- Nem kellett volna, ha képes vagy minimális rendet tartani – igen, az én érvem ütős lett! Ajkai vigyorra húzódtak, szemeivel végigmért, és hirtelen eljutott az agyamba a tudat, hogy ismét olyanok vagyunk, mint pár évvel ezelőtt. Elfeledtük az előbbi érthetetlen szituációt a film közben, az előtte lévő koncertet, ami után nem tudtam, mi baja lett. Végre nem kell azt kérdezgetnem magamtól, hogy miért nem tudunk úgy viselkedni, mint most. Ismét a 2010-2011-es énünk van jelen.

Louis

Ahogy a földön fekve tanulmányoztam Harryt, elöntött a jókedv, aminek pár perccel ezelőtt még nyoma sem volt. Akkor úgy vonultam fel a szobámba, hogy megint egy olyan este lesz, amin azon fogok rágódni, mit műveltünk aznap, milyen kínos helyzetekbe kerültünk, amik amúgy nem lennének kínosak, ha a régi önmagunk lennénk. Hála a jó égnek, hogy ez nem ilyen este lesz.

- Na, mi az, Tomlinson? Csak nem igazam van? – bátorodott fel, amin még jobban vigyorogtam. És általában akkor hív Tomlinsonnak, ha játszadozni akar.

- Ó, dehogy, Styles, dehogy! Ne reménykedj – mentem bele az általa kezdeményezett játékba. Egy ideje nem éreztük jól magunkat egymás társaságában, de ezt sosem tettük szóvá. Most viszont megtört a jég. Ezen gondolatomon felbuzdulva hirtelen megragadtam Harry testét, és birkózásba elegyedtem vele. Hamar vette a lapot, így már próbált küzdeni ellenem.

- Úgysem fog menni – hadarta el, amikor éppen ő volt felül.

- Gondolod? – kérdeztem vissza, és azzal a lendülettel gyűrtem magam alá.

- Tudom – felelte vigyorogva, majd egy határozott mozdulattal fordított a pozíciónkon. Jó, ehhez az is hozzátartozott, hogy engedtem neki. Elvégre most zuhant hanyatt, ennyi előny talán jár neki. – Na! Mondtam, hogy én nyerek! – jelentette ki diadalittasan, én pedig nem győztem gyönyörködni benne. Olyan boldog volt, és nagyon régen láttam Harryt így. Túl régen.

- Igen, te megmondtad – ismételtem meg az ő szavait mosolyogva, elmerülve örömteli arcának tanulmányozásában.

- Minden oké? – húzta össze szemöldökét, de alig bírtam ráfigyelni, ahogy felém magasodva göndör tincsei előrehullottak.

- Öhm, persze – tértem gyorsan magamhoz. Nem, nem szabad olyanokra gondolnom, mint az előbb! Nem szabad!

- Jó, akkor mehetünk aludni, ugye? – kérdezte, és ahogy lemászott rólam, hirtelen megcsapott a hideg. Hm. Nem is éreztem, hogy ennyire melegem lett volna csak azért, mert rajtam feküdt Hazza.

- Hogyne – feleltem, majd feltápászkodtam a padlóról. – Te jól vagy? – utaltam az esésére. Szerencsére kívülről nem láttam rajta semmi sérülést.
- Igen, csak egy szimpla baleset volt – állt fel ő is, és megindult felfelé a lépcsőn. Itt pedig azt sejtettem, hogy eddig tartott az érzés, miszerint minden olyan, mint régen. Ó, csak ne legyen igazam! Teszek róla, hogy ne így legyen!
- Harry, itt vagy? – löktem beljebb a szobája ajtaját, miután felsiettem utána.
- Persze – jött oda hozzám már csak egy szál nadrágban.
- Arra gondoltam, hogy aludhatnánk együtt. Mint régen – tettem hozzá félve.
- Rendben – felelt szinte azonnal, és becsukta mögöttem az ajtót.