42. rész

Helló! :)

Bocsánat, hogy (tőlem szokatlanul) ilyen későn hoztam csak az új részt, de dolgom volt. Nem mondom azt, hogy minden happy lesz ebben a részben, mert nem, azért remélem, tetszeni fog :)

Véleményeiteket továbbra is várom, ne fogjátok magatokat vissza! :D ♥

És azt hiszem, ennyi is lennék, mostanában csak ilyen rövid vagyok, úgyhogy kellemes olvasást! :)xx

42. rész

Harry
Mindketten pontosan tudtuk Louis-val, hogy jó hírre nem számíthatunk Mike-tól. Nem adná meg nekünk azt az örömöt, hogy nyugodtan boldogok lehessünk. Éppen ezért az a fél óra, amit kaptunk, sokkal rosszabb hangulatban telt el, mint mondjuk, a tegnap este.
- Nem számít, mi lesz Mike-nál, mi akkor is együtt maradunk – súgta Lou, még mielőtt kinyitottuk volna az ajtót, arcomat kezei közé vette.
- Együtt. Mindig – bólintottam rá, majd egy csókot nyomtam ajkaira, végül nagy levegőt véve lenyomtam a kilincset.
El sem mertem képzelni, mi vár ránk a másik szobában, ha Mike már pótkulcsot is képes volt szerezni, csak hogy megzavarhasson minket. Biztos vagyok benne, hogy már most el lesz rontva a nap, pedig nemrég kezdődött. És mivel a mai koncert után egy hetes szünetünk lesz, valamiért volt egy olyan érzésem, hogy Mike keresztül akarja húzni a terveinket. Még nem beszéltünk róla Louis-val, de én úgy gondoltam, hogy egy-két napot kettesben töltünk teljes titokban, aztán hazamegyünk a családunkhoz. Most viszont erre egyre kevesebb esélyt látok.
- Végtelenül megtiszteltek, hogy hajlandóak voltatok csak tíz percet késni – fogadott minket „kedvesen” Mike, ahogy becsuktam magunk mögött az ajtót. Én csak egy grimaszt vágtam, Lou pedig figyelmen kívül hagyta, ami elég könnyen ment neki, mert észrevette Eleanort is, így gondolom, zavarban volt. Ekkor jött be utánunk Zayn, mindenki más már itt volt. – Mozgás, mozgás! – tapsolt Mike sürgetően Zaynnek, hogy igyekezzen. Elfojtottam egy morgást, nem ér, hogy minket rögtön leszidott. – Nos, örülök, hogy végre mindenki itt van. Ismertetném is, hogy mi lesz az egy hetes szünetetek alatt – kezdett bele a magyarázásba Mike, mialatt megtaláltuk a helyünket. Liam, Niall, Eleanor és most már Zayn is az ágyon ültek, míg Louis és én megálltunk a szemközti falaknak támaszkodva.
- Már nem azért, de nem mi döntjük el, hogy mit akarunk csinálni? – szólt közbe Niall homlokráncolva, nem igazán értette a helyzetet, amit átéreztem.
- Nem mindenki – mosolyodott el undorítóan Mike, éreztem, hogy a „nem mindenki” alatt Louis-ra és rám gondolt. Hát nem aranyos? – Tehát. Először is, Liam, Niall és Zayn, ti mit terveztetek? – nézett kérdőn a három megszólítottra. Miért gondolom úgy, hogy az egyszerűbb esetekkel kezdett?
- Mindannyian hazarepülnénk holnap a családunkhoz – felelte szóvivőként Liam, Niall és Zayn pedig egyetértve bólintott.
- Rendben, gondolom, hiányoznak a barátnőitek, haverjaitok, oké. Aztán a következő koncert előtt időben kell visszajönnötök, mert nagy bajok lesznek, ha késtek. De biztos, ami biztos, rátok szólok – pötyögte be a telefonjába, feltehetőleg azért, hogy ne felejtse el. – Ó, és semmi olyasmit ne csináljatok, amiben megsérülhettek, vagy legalább legyetek óvatosak! Sosem lehet tudni.
Szem forgatva pillantottam Louis-ra, miközben Mike darálta a hülye, átlátszó szövegét. Szerelmem arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy nem boldog, sokkal inkább ideges. Mikor észrevette, hogy nézem, próbáltam egy megnyugtató mosolyt küldeni neki, bár nem tudom, mennyire sikerült, amikor mindent éreztem, csak megnyugvást és nyugalmat nem.
- Eleanor, Louis, Harry! – figyeltem fel Mike éles hangjára, ahogy minket szólított. – Ti vagytok a következők. Szóval. Ti is visszarepültök Niallékkel együtt, valamelyik repülőtéren csinálnak majd pár képet, amin persze Louis és Eleanor együtt mutatkoznak. Harry, te előbb visszarepülsz Amerikába, mint a többiek, és mielőtt megkérdeznéd, miért, elárulom, hogy azért, mert az mondtam. Louis, te meg próbálj már meg úgy kinézni, mintha boldog lennél, amikor Eleanorral vagy! – nézett Lou-ra Mike, mire nálam elszakadt a cérna. Nem tudtam már visszafogni magam, a számon magától jöttek ki a szavak:
- Majd megteszi akkor, ha te is boldogan tudsz mosolyogni, mikor egy álkapcsolatban kell lenned azért, mert muszáj, és nem lehetsz azzal, akivel akarsz, és akit tényleg szeretsz!

Louis
Elnyílt szájjal hallgattam Harry kiborulását, ami egyszerre melengette a szívemet és ébresztett bennem aggodalmat. Örültem, mert ezzel is éreztette velem, mennyire szeret, de aggódtam, mert ezen Mike ki fog akadni, Eleanorról nem is beszélve. Ám ezek a gondolatok egy pillanat alatt kikerültek a fejemből, mikor a lábaim szinte maguktól indultak meg, hogy Harry után menjek, aki véleménye kinyilvánítását követően becsapta maga mögött az ajtót. Belehaltam volna, ha nem mehetek utána, és egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondolt, tudtam, hogy nem hagyhatom most egyedül szerelmemet.
- Harry, jól vagy? – kérdeztem rögtön, mikor megláttam őt, éppen a szobánk ajtajának kilincsére fonta ujjait.
- Nem, Lou, rohadtul nem vagyok jól! – folytatta a kiabálást, amin meglepődtem, és szemöldök ráncolva néztem, ahogy kivágja az ajtót. De legalább nyitva hagyta azt, így gondoltam, bemehetek én is, és nem szándékozik kizárni engem a közös szobánkból.
- Megkérdezhetem, hogy pontosan mi bajod van? – érdeklődtem másabb hangnemben, mint az előző kérdésemnél. Igazából volt fogalmam arról, miért mérges, de azt nem tűröm, hogy rajtam töltse ki a dühét, amikor egyáltalán nem én tehetek róla.
- Ó, persze. Több is van – felelt most már gúnyos hangon, azonban még mindig hangosabban, mint általában szokott beszélni. – Miért csinálja ezt Mike? Mi a francnak kell nekem előbb visszajönnöm? Miért kell úgy csinálnod, mintha boldog lennél Eleanorral, amikor nem vagy az? Miért kell ennyire a média előtt élnetek a „kapcsolatotokat”? És a legfontosabb, hogy te miért fogadod ezt ilyen nyugodtan? Miért nem akadsz ki és tiltakozol ellene? Miért csak én viselem ezt olyan nehezen? Te miért nem? – ahogy sorolta a kérdéseket, úgy húzta fel magát egyre jobban, hadonászott a levegőben, a végére pedig csapkodott is. Értettem és nem értettem Harry reakcióját. Lehet, én is ezt tenném a helyében, de megbeszéltük, hogy együtt maradunk és kibírjuk a végéig.
- Harry, nyugodj meg – kezdtem nyugodt hangon, nem akartam vele kiabálni. Vele utáltam a legjobban, mert ha olyat mondok dühömben, amit nem akarok, akkor azzal nemcsak őt bántom meg, hanem magamat is.
- Nem! Majd megnyugszom akkor, ha teszel valamit annak érdekében, hogy ne legyen ilyen nehéz! – annak ellenére, hogy még mindig kiabált, könnyek jelentek meg a szemében, amitől megszakadt a szívem. Azonnal hozzá léptem, hogy átöleljem, amire először semmilyen reakciót nem kaptam, de nem érdekelt. Nem engedtem el, mert nem akartam, képtelen lettem volna csak ott állni előtte, és nézni, ahogy lefolynak a könnyek az arcán. Le akartam törölni őket, elfeledtetni vele a bánatát és mosolyt csalni a helyére.
- Nem lesz semmi baj, túl fogunk jutni ezen – mondogattam Harrynek, miközben a haját és a hátát simogattam, szerettem volna, ha megnyugszik.
- De mikor? Fogalmam sincs, meddig bírom, és már elegem van – szinte már zokogta a nyakamba, kezeit pedig végre megéreztem, mikor átölelt ő is. Kicsit elfordítottam a fejem, hogy adjak az arcára egy puszit, amire láttam, hogy lehunyta szemeit, majd vett egy mély levegőt.
- Csss – suttogtam továbbra is simogatva őt, soha többé nekem akartam őt elengedni. – Hidd el, hogy én is nehezen viselem, és engem is kiborított Mike ezzel a mostani döntésével, de tehetünk mást? Meg kell tennünk, ha nem akarjuk, hogy mindennek vége legyen, amit eddig elértünk – magyaráztam, közben pedig reménykedtem, hogy Harry meg is érti majd az én álláspontomat.
- Te vagy a legjobb dolog az életemben – súgta szorosabban ölelve engem, már nyugodtabban, én pedig megcsókoltam őt.