60. rész

Helló! :)

Hoztam is a következőt, ezt nagyon szerettem írni, úgyhogy remélem, a ti tetszéseteket is elnyeri majd.

És tudom, hogy azt mondtam, igyekszem előre dolgozni és késés nélkül hozni az új részeket, de úgy tűnik, ez mégsem pontosan így fog menni. Ez az év alapból nagyon zsúfolt és nehéz, tehát kevesebb időm van blogolni, illetve nyelvvizsgázni is akarok még érettségi előtt, ami szintén a blogolásra maradt időmből vesz el (olyannyira, hogy tegnap is levelet írtam), de ezt muszáj lesz megcsinálnom. És mielőtt még azt hinnétek, nem, nem akarom szüneteltetni a blogot, csak arról van szó, hogy a sok tennivalóm miatt nem tudok egyszerre kettőt vezetni, így ezt (ami több időt vesz el) picit... félreteszem? Szóval nem hagyom abba, mert imádom írni a sztorit és meg akarom csinálni az ötleteimet, csak ritkábban jönnek majd a részek.

Remélem, megértitek, megértetek, de most tényleg fontosabb a tanulásra és a sulira koncentrálnom. Kellemes olvasást! :)xx ♥

60. rész

Harry
A reggeli rohamtempóban való elkészülés jellemezte a nap többi részét is. Ugyanis a Louis-val közös házunktól egyenesen a repülőtérre mentünk, mivel Liamék már a kisbuszban voltak, aztán repültünk is Ausztráliába. Egyedül a gépen volt pár órás nyugtunk: Liam és Zayn az egyikük telefonján szórakozott, Niall és Louis valami ökörségen dolgozott, nekem pedig a betegségnek köszönhetően sikerült végigaludnom az utat, csak néha ébredtem fel. Mint utólag megtudtam, végül különböző időpontokban, de mindenki elaludt, Lou meg időnként rám nézett, hogy minden rendben van-e.
- Jó lesz, de Harry, te elég gyengén teljesítesz – állapította meg Brad, a koreográfusunk, aki mindig ellenőrzi a koncert előkészületeit. Éppen azt próbáltuk el, hogy ki hol lesz a színpadon az egyes dalok alatt.
- Mivel beteg! – kérte ki magának Lou, amin halványan elmosolyodtam. Védelmező, mint mindig, ha rólam van szó. Ez persze kölcsönös. Erre Brad egy bocsánatkérő pillantást lövellt felém, aztán még hozzá tette, hogy „azért szedjem össze magam”. Hát rajtam ne múljon.
Nyilvánvalóan a koncertre nem lettem jobban, de igyekeztem a legjobb formámat hozni a körülmények és az állapotom ellenére is. Nem tudom, a rajongók mennyit vettek ebből észre, én próbáltam ugyanúgy hülyülni, bár persze nem mindig sikerült.
Éppen a koncert vége felé jártunk már, amikor a She’s Not Afraid alatt úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elhányhatom magam. Próbáltam visszatartani, azonban egy idő után tudtam, hogy nem fog tovább menni és a színpadon fogok rókázni, így gyorsan elhadartam Zaynnek, aki a legközelebb volt hozzám, hogy nem érzem jól magam, hátra megyek. Bólintott, én pedig már a szám elé tartott kézzel futottam be a mosdóba, ahol végre kiadhattam magamból mindent.
- Harry, minden oké? – kopogtatott az ajtó másik oldaláról Paul.
- Nem igazán – sétáltam a mosdó bejáratához, hogy jelezzem, nyugodtan bejöhet, semmi olyat nem fog már látni, amit nem akar.
- Mit képzel ez magáról?! Mi az, hogy egyszerűen lejön a színpadról? Hol van ez a hülyegyerek? – ordított magából kikelve szokás szerint Mike, megzavarva a Paullal való beszélgetésemet. – Á, szóval itt vagy! – torpant meg hirtelen a férfimosdó nyitott ajtaja előtt. – Megtudhatnám, hogy mi a fene ütött beléd?
- Mike, állj le, nem látod, hogy hulla sápadt? Éppen az előbb hányt, mivel beteg – magyarázta meg neki Paul helyettem is.
- Bocs, hogy lejöttem a színpadról, mert nem akartam több ezer rajongó előtt hányni – forgattam a szememet, aztán még egyszer megmostam az arcomat vízzel, hátha emberibben nézek majd ki egy kicsit.
- Ó, hogy beteg vagy. Az más. Akkor gyorsan hozd helyre magad, mert a turné nem áll meg miattad – hadarta el, és már el is tűnt a szemünk elől.
- Hülye köcsög – reagáltam le Mike szavait. Milyen együttérző. Mintha ezt nem tudnám magamtól is.
- Ne foglalkozz vele. Inkább menj az öltözőbe, mindjárt szerzek neked teát meg gyógyszert – tanácsolta Paul, majd ő is otthagyott, így szót fogadtam neki. Most kivételesen.
Az öltözőbe belépve Lou, a fodrászunk fogadott csodálkozva, úgyhogy neki is elmagyaráztam a történteket.
- Feküdj le a kanapéra – javasolta, száját elhúzva ramaty kinézetemen, gondolom. – Most már jobban vagy? – kérdezte, mire bólintottam.
Nem sokkal később megérkezett Paul a teával és gyógyszerrel, amit be is vettem. Közben a koncert is véget ért, Louis szinte az ajtót kivágva rontott be az öltözőbe.
- Minden rendben? Mi van Harryvel?

Louis
Alig vártam, hogy vége legyen a koncertnek, és nyilván nem azért, mert nem élveztem volna. Illetve… Imádtam, egészen addig, amíg Harry le nem szaladt a színpadról a She’s Not Afraid közben. Onnantól tiszta ideg voltam, bár próbáltam leplezni, szerintem sikertelenül, és akkor sem nyugodtam meg, amikor a dal után Zayn a rajongóknak és nekünk is elmondta, hogy Harry rosszul érzi magát. Nem kell említenem, hogy az utolsó három számnál fejben teljesen máshol jártam.
Az öltözőbe szinte berobbantam, annyira gyorsan szerelmemhez akartam jutni.
- Minden rendben? Mi van Harryvel?
- Semmi gáz, már jól vagyok – mosolygott rám Harry a kanapéról.
- Mi az, hogy semmi gáz? – visszhangoztam szavait ámulva.
- Nyugodj már meg, Louis, csak beteg, majd jobban lesz, de a turné nem áll meg – lépett be Mike is az öltözőbe egy mappát tanulmányozva. Fel sem nézett belőle, úgy beszélt, látszott, mennyire érdekli a helyzet.
- Na, már csak te hiányoztál – sóhajtotta Niall, miközben egy üveg ásványvizet kerített magának.
- Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam – erőltetett magára egy mosolyt Mike, mire Niall egy grimaszt vágott rá, mielőtt beleivott az üvegébe. – Na, holnap tíz órakor interjú, aztán ebéd, fotózás és este koncert. Lesz egy kis szabadidőtök a fotózás és a koncert között, akkor pihenhettek. Reggelinél találkozunk – csapta a hóna alá Mike a mappát, aztán itt is hagyott minket.
- Annyira együttérző, hogy azt el sem tudom mondani – csóválta a fejét Liam.
- Mit is vártunk tőle? – tette fel a költői kérdést Zayn, a telefonjából felpillantva.
- Semmit. Pontosan ezt – ültem le Harry mellé a kanapéra, és máris ellenőriztem a homlokát. Még mindig lázas volt.

- Vágd át magad pizsamába, be az ágyba, már megrendeltem a teát és hoznak valami könnyű kaját is – daráltam az infókat Harrynek, amint a következő hotelben elfoglaltuk a szobánkat.
- Levegőt vehetek? – fordult felém, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most viccelt vagy megsértődött. Arckifejezését látva inkább a második.
- Hé, Hazz, tudom, hogy utálod, hogy mindenki megmondja, mit csinálj, de kérlek. Tedd, amit mondok – lépkedtem hozzá, arcát a kezeim közé véve. – Legalább egy kicsivel jobban kell lenned holnapra, mert nagyon sok mindent hagynál ki – nyomtam egy csókot a homlokára. – Gyerünk, bébi, pizsamába, aztán az ágyba!
Ezen már Harry elnevette magát, és szót is fogadott. Közben megérkezett a könnyű vacsora és a tea, amit bevittem a szobánkba.
- Még mindig nem félsz, hogy elkapod tőlem a betegséget? – kérdezte mosolyogva szerelmem, miután egy csókot helyeztem a szájára, a bögre teát pedig a kezébe.
- Megmondtam, hogy egy kis betegség nem tart távol tőled – csókoltam meg újra, és komolyan is gondoltam szavaimat. Csak azért nem fogok nem hozzáérni, mert beteg. – És amúgy is ápolnál te is, ha esetleg elkapnám.
- Ó, hát hogyne – nevetett fel újra.
- Csak hogy tudd, ha most nem lennél beteg, súlyos következményekkel járna ez a megszólalásod – hoztam tudtára tettetett komolysággal, hogy csak a betegségének köszönheti, hogy nem kezdtem el birkózni vele.
- Ja, biztos – bólogatott, azonban hangján érezni lehetett, hogy egyáltalán nem így gondolja.
- Nem hiszed? – vontam fel a szemöldökömet játékosan.
- Ó, dehogynem – röhögte el magát, aztán már ő húzta magához a fejemet a halántékomnál fogva, hogy megcsókoljon.